Szívás a másodikon!

   Üdv rád, s házad népére, te jó szántó-vető! - Amúgy heló.
Nos, gondolom mindenki tudja milyen nehéz is beilleszkedni egy teljesen új környezetbe, főleg akkor, ha az olyan vegyes embertípusokból épül fel, mint az én drága osztálytársaim. - Most Years & Years nyugtat, nem vagyok feszült. - Egyébként ma is egy ,,napi sztorival" jöttem. Mehetnél is. Mondtam már, hogy én amúgy egy művészeti iskolába jelentkeztem? - Fel is vettek. Juhú.

 Első lépésként szeretném nyugtatgatni magam azzal, hogy minden oké lesz, minden szép lesz, minden olyan hiper-szuper-király lesz, de francokat, látnátok a matematika tanáromat! Te jó ég, mekkora egy szipirtyó. - Volt nekem egy ilyesféle tanárom, nagyon szeretett is szívózni és a mottója körülbelül úgy hangozhatott: Mindenkit megbuktatok! Na és ezt a személyt képzeljétek el még négyszerte gonoszabbnak, szőke vállig érő hajjal és ráncos bőrrel. Véletlen nem volt kifestve türkiz szemhéjpúderrel? Esetleg a vörös rúzsát is magára maszkírozta? Nem, de csak nézz rá! Sugárzik a nőből az atyai (!) szigor, mint aki már vagy harminc éve csak komisz kölykökkel vívott volna háborút. Vannak gyerekei? Vagy azok is kukoricán térdepelnek még most is, negyven évesen a sarokban? - Na és mennyi lehet ő maga? Kilencven?! - Na de elég a tréfákból. Amúgy nem is tréfa.

 Folytatásképp - sőt, még el sem kezdtem -, tehát a reggelemről tartanék egy kevéske beszámolót. - Tudniillik, nagyon félek a buszoktól. Ne kérdezzétek, egyszerűen csak félek hogy elvisz a halál mögé, vagy tovább, és ott ragadok valahol Mucsaröcsögén egy szemetesláda mögött ücsörögve, hátha valakinek nem kell már az a fél sajtburger. De talán még kuka se lenne, akkor meg sajtburgerről végképp nem álmodozhatnék. - No de igen. Az állomásra sétáltam reggel 6:20-kor, és ekkor még nem is gondolkodtam el úgy igazán azon, hogy hova is tartok, de volt bennem valami. Aha. Stressz. De ez még mostanra sem múlt el. Aztán megszólalt a hangosbemondó: A vágány útlezárás miatt nem közlekedik tovább. Kérem, szálljanak át a HÉV-pótló buszokra! Én pedig szinte magamon nevetve, belülről vért könnyező szemekkel és minden lehető szenvedést az arcomra véve fordultam annak a megállója felé, de az emberek nem mozdultak sehova, akkor meg gondoltam, miért ne maradhatnék én is? Hisz csak egy tudatlan kezdő-utas vagyok, aki Budapestre tart éppen a többi kilencedikeshez. Ők meg felnőttek voltak - nagyobb részt. És nocsak, mi bukkant fel a fák mögül? Drága zöld barátom, két lámpával az orrán. Isten könyörletes! - Hagyjatok elsőként felszállni, na, fiatal vagyok és még gyorsan mozgok! Aztán úgy tíz perc zötykölődés után újra az a hang. Pedig már kezdtem azt hinni, hogy a stressz öltött valódi hangnak tűnő alakot magának, és hallucináltam, de nem. Persze hogy nem, hisz én vagyok Henrietta, aki mindig megszívja az utazós szituációkat, aztán végül mégis hazaér valahogyan. Ám a BKV újra átvágott. Szemét. Nem is kellett átszállnom sehova, és teljes lelkesedéssel pattantam fel a helyemről. Leszállásra kész voltam.
 A kerítés mellett Kata - leendő barátnőmet - pillantottam meg, és nagy kő zuhant le a szívemről, hogy ott találtam. És mellettem a 14 és 15 éves lányok nagy kedvvel fújták ki tüdejükből a cigifüstöt. A kis lázadók.

 Végül, de nem utolsó sorban a második emeleten kötöttünk ki, mi, animáció és festő szakosok. Én animációs vagyok, csak hogy tisztázzuk. Tiszta gáz, körbe néztem, de nem találtam túl sok társalgási lehetőséget. Az egyik itt nevetgélt, a másik ott, én pedig csak ültem egy Viki nevű festő szakos lány mellett, aki - meglepő mód - nálam is alacsonyabb volt, de mivel talált magának egy széket, így másfél fejjel tűnhetett nagyobbnak nálam, ami már sokkal megszokottabb volt, mint a saját két lábán, és próbáltam valahogyan - legalább vele - jóba lenni, és megbékélni a mellig érő zöld hajával. A tanítás végére egész jól megbarátkoztam a társaságával. A ,,nap végére" már majdnem mindketten elaludtunk az utolsó osztályfőnöki órán. - Nagyon sokat beszél a tanár. Vajon azért csinálja, mert még zöldfülűek vagyunk és ismerkedni próbál, talán anyaként a hóna alá venni, vagy tényleg ennyire könnyű neki kitárulkozni, és minden lehető dologba belemennie? - Igen, négy gyereke van, és amúgy nagyon kedves nő. De az a matek tanár... Na ő egyszer csak ajtót nyitott, meglepetten dermedt le ráncos szemgödrével, majd szigort vetve odaköpte: Kérem, hogy legyenek kedvesek felállni. Gondolta, ez a tiszteletadás olyan nagy dolognak számít. Amivel nem is lenne gondom, mert persze, tisztelet az tisztelet... de én ezt a nőt inkább elvitetném egy paphoz, és megkérdezném az Atyát, hogy mi a fene van vele, és tisztára őrült. Mint az a tag, talán tizedik osztályból, aki Jokernek öltözött az évnyitón abból az izés-Squad filmből. Na és ezután a rém bunkó-akció után DÖK-ös lettem. Nem dögös. Pacsit! Szóval ja, eddig jó munkám volt. Ültem és elintéztem pár személyes papírt, aztán lazítottam, de a jövőhéttől várhatóan már dolgozatokat fogok intézni, nem olyan könnyű kérdésekkel, mint a: Mi a neved? Hány éves vagy? Hol laksz? vagy Mi a telefonszámod? mert sokkal inkább idegen nyelven fogok feladatokat oldani. Fasza lesz.

H. Henrietta, BP - 2016. 09. 01.

kihívtak egy ciga(challange)rettára

   Napok óta nem alszom éjjelente, a délutáni óráimat pedig nem töltöm mással, mint hogy számítógépes játékokkal játszok - ha már az ismerőseim, és egyetlen barátom (barátnőm) nem hív el sehova, én meg nem vagyok az a fajta szervező típus -, lefeküdni meg maximum hajnali négy után, esetleg hat környékén tudok, erre tessék: Amúgy van egy nővéred, aki szintén blogol, és most kihívott téged egy ilyen challange-bigyóra. - Hogy mondod? Vérben forgó, fáradt szemekkel álljak neki írni?

Miért is ne! - Régen írtam, elég rég ahhoz, hogy újra nagy kedvvel álljak neki. És amúgy is, kiolvastam már azóta egy Stephen King könyvet, s most kezdtem neki az első általam vett könyvemnek, ami szintén e fantasztikus író keze alól származik, s úgy érzem, talán többet fejlődtem ezen a nyáron, mint amennyit egész életemben eddig írással töltöttem -, tehát vágjunk bele. Na de most nem egy történetbe.

A kihívás ajtaja előtt állva igazgatom magam, mint ahogy fentebb Barney Stinson is teszi azzal a szerény - de felkészült - mosollyal, s azon kattog az agyam, miközben kaktuszba nyúltam ne haragudj Péntek, ha sok vizet adtam neked hogy valójában hogyan is kellene belekezdenem egy ilyesmi posztba. De hiszen már elkezdtem. És fektessük le a szabályokat:

    1. Válassz egy bloggert és tőle egy bejegyzést, amire reagálnod kell. A mondataid száma nem megszabott korlátokon belül mozog. Magad döntöd el, hány sort írsz -, akár egy egész könyvet a csodálatára.

    2. Aki kihívott, tőle is válassz egy bejegyzést, ami a legjobban tetszik neked, és reagálhatsz rá.
    3. Taggelj te is további embereket, és nézd meg, mi a véleménye másoknak rólad. A kritika fejleszt! :)
    4. Akinek a bejegyzésére reagáltál, értesítsd róla!


Kihívóm:    A Nővér - egyébként Bernie-nek becézi magát itt.
Tulajdonképpen tőle nincs is kiválasztott posztom. Nem is tudnék választani. A nővérem, velem él, tudom mi történik vele, amin néha teli szájjal tudok nevetni, és alig várom, hogy én magam is belekóstolhassak a pesti életbe. - Kivéve az utazások miatti halál-unalomba, amit ő is mindig kiemel. De azért a bejegyzéseit olvasva eszembe jutott pár történet, ami közül egyet kiválasztva mesélnék is. - Nos, azt a kertes sztorit kiegészíteném az én szemszögemből, ami körülbelül annyiból állt, hogy igen, valóban két órát időztünk ott kint a tűző napon, ahova a jeges vizet is raktam - én szerencsétlen - de részemről a legjobb pillanat az volt, amikor az unokanővérem elkocsikázott a házunk előtt, s csak azt láthatta, ahogyan az édesanyánk és drága nővérem hideg vízen hűsöl, míg én izzadt homlokkal, kitartóan kapálom a gazt a kiskertben, majd ezek után - amikor már régen elgurult az autójával - leöntöttem Bernie-t egy vödör csapvízzel. Na és ezután? Persze, ilyenkor egy testvér egyből meggondolja magát, bárcsak ne tette volna, hiszen a másik fél biztosan ördögi terveit szövögeti magában, és persze, én egyből rettegő pofát vágva futottam el tőle a legtávolabbi pontra, ahova nem követett, de jól tudtam, hogy a másik irányba hova indul. *** Konyha. Ott tud ő is meríteni egy vödörrel, és én is megkapom a magamét. - Szerencsémre az ablakából láttam, mit csinál, és amikor távozását észleltem a konyhából, bemásztam a szúnyogháló nélküli kereten túlra, s mikor földet értem, féltem hogy talán meghallotta a tompa puffanást, de ő csak becsukta maga után az ajtót, én pedig utána osontam, és újra csak megvicceltem. *** Később mégsem úsztam meg. Csak eláztam, ahogy mit sem sejtve megközelítettem.

Kihívom:    Petra - akit néha Petinek hívok.
Nos, nekünk régen volt egy - valami közös történetnek nevezhető, ám mégis két külön blogon futó - kis szalagtörténetünk, aminek szintén minden egyes bejegyzését imádtam, mert benne voltam, és ki ne szeretné az olyan történeteket, amik nagyon jól vannak megírva, ráadásul még maga az olvasó (barát) is benne van? *** Lényeg a lényeg, a lány nagyon jól fogalmaz -, érdemes benézni hozzá. Már 11 évesen is képes volt olyan metaforákat, megszemélyesítéseket és pontos részleteket írni, amire én talán a mai napig képtelen vagyok.

Na és másokkal mi van, akiket kihívnék?
Ha van kedved - ahogy tartja a mai mondás - just do it!

H. Henrietta, BP - 2016. 08. 18.

Velencei-tó(r)túra

   Esős napra virradtunk. A madarak nem csiripeltek, a fákon nem szűrődött át kellemet meleget árasztó napfény, és a fuvar sem bizonyult valami kellemesnek. Bár wasabis falatkákat dézsmálhattam sofőrünk felesége jóvoltából. - Na igen. Azért mégsem volt egy leányálom az odavezető út, s az idő, ami semmiképpen nem akart telni. Utólag is megköszönném a Class FM-nek a megfelelő ember választását, aki Quimby-t kért a rádió hallgatóinak. - Köszike!

 Borús napunk tehát a csodás Velencébe vezetett (mármint nem Olaszországba, sajnos), de ettől függetlenül gyönyörű panorámakép látványának lehettünk szemtanúi. Már csak ezért megérte kimozdulni otthonról, nem igaz? Még ha a táborvezetőnk, egyben osztályfőnökünk képes is lett volna a megfelelő címet adni a szálláshelységünkről. - Egyébként nem tévedett sokat. Csak a Széchenyi 113-ról kiderült, hogy valójában csak egy egyszerű 13-mas. *** Szuper. Megérkeztünk. Kiszállhattunk a fojtogató szagú autóból, s miközben friss levegőért kapkodtam, észrevettem, hogy ismerős a környék, ami a szemem elé tárult. ,,Hé, nem itt táboroztak Bookaholicék is?" -kérdeztem a többiektől, mire ők vadul bólogatni kezdtek. Mit ne mondjak, meglepődtem, és egyből nem is volt szükségem arra a tömérdek mennyiségű friss levegőre, amivel már rég megtisztítottam a tüdőmet. És arra, hogy valóban ott volt a 2015-ös YouTube tábor, bizonyítékunk is volt. Bár nem fotóztam le - annak ellenére, hogy folyton nálam van/volt a mobilom, és mindent lencsevégre kapok - az ágyunkon ott voltak, méghozzá az ,,Itt vesztettem el" -, ,,Itt termékenyült meg XY" feliratok mellett az ő - idézőjelben - lábnyomuk is. De természetesen én az emeleteságy tetején aludtam, hiszen nehogy már a tizenöt évem alatt most ne aludjak ott, amikor jócskán volt lehetőségem rá, hisz egy húsz fős szobában összesen négy helyet foglaltunk, csak mert nem volt kedvünk az osztály visszamaradottabb értelmiségű társaságával lógni, és ahogy ők mondták: felzabálni azt a tömérdek mennyiségű műanyag szart (már bocsánat) aminek a fogyasztásának a közelébe sem értünk, pedig mindenki jól tudja, hogy én mennyire szeretem a bendőmet. *** Az utunk, ottani eltöltött napjaink első számával a tóra vezetett. Mondanom sem kell, elképesztően jól éreztem magam, már csak azért is, mert ingyen lángost kaptunk a tanárainktól, ráadásul az olyan finom és laktató volt, hogy azt hittem: a felénél feladom. - Pedig én aztán sokat eszem - ezt már az előző bekezdésben is említettem. És hm... mi az a csodás hely ott a távolban? Zene szól, és még szökőkút is van az ottani téren. Imádom a zenét és a szökőkutakat. Menjünk oda! - rángattam a legjobb barátnőm vállát. Őt bár nem nagyon érdekelte a dolog - végül is, elvileg nagy komolyzene rajongó, és jaj, ő nagyon szereti az ilyen helyeket, egyem a szívét - engem lekötött. Ültem pár percig, nézelődtem, de a magányt megunva visszabattyogtam az Ő magányába, csak hogy ne lássam már a kegyét olyan szomorkásnak. *** Otthon, mikor már a környéket is felmértük, ráadásul a szobánkat is kedvünk és ingerünk szerint berendeztük, kimentünk ,,egy szál friss levegőt szívni" a csapattal, majd vissza a tóra, ahol ugyanis bevásárolhattunk pár dolgot magunknak az estére, vagy a következő napokra. - Ki hogy bánt a pénzzel. - Persze mire visszaértünk, a szobánk rendezete valahogyan visszaállt az eredeti állapotába. Miért? - kérdeztem nagy bőszen. Hát azért, mert! - Mindent értek.

 Szóval igen, mint kiderült: a tábor tulajdonosa 25 éve dolgozik ott, és valójában imádja a gyerekeket - amit mi természetesen nem hittünk el, hiszen ki tenné, ha egy olyan kiöregedett nőt látna, akinek mindig morcos az arca, sugárzik belőle a szigor, és még be is szólogat a lakóknak? -, na és persze mára már nem bízik meg a gyerekekben, akik megkérdezik, hogy átrendezhetik-e a szobát, mert volt rá példa, hogy... nos, ezt nem igazán tartották be. - Na de mi itt a gond, kérem? Huszonöt éve ott állnak a bútorok, ráadásul olyan helyzetekben, hogy közlekedni nem lehet tőlük? Mert nem lehetett. Az én emeletes ágyamra úgy lehetett csak felmászni, ha felléptél a lenti ágyra, majd egy ablak előtti asztalra, amiről végre elérted a létrát, majd még onnan a fenségterületedre mászhattál, és a lefelé vezető utad vagy ugyan ez volt fordítva, vagy pókemberesdit' játszva kijátszottad a rendszert, és a korláton áthajolva ugrottál le onnan, valami idióta pózban, hogy ne essen bajod közben. - Ha ennek az öregasszonynak kellett volna ilyen környezetben élni, vajon meddig bírta volna? Mert hogy huszonöt évig biztosan nem ott éldegélt a faházakban, az is biztos. *** Viszont hogy ne csak panaszkodjak: egyébként egész megbarátkoztam ezzel az assassin élettel. Volt egy felfújható lufipapagájom, ami a létrám mellett őrizte a területem, és egy jó asztalom, amire bármikor dobálhattam a holmimat, mert tudtam, hogy nem esik olyan nagyot, minthogy a földre dobjam, aztán reggel azt keresgéljem a többi ágy alatt. *** Az eltöltött napjainkat tehát sok-sok pihenéssel töltöttük el ott. Ugyan néha már pangott a tüdőnk friss levegőért, de miért hagyjuk el az ágyunkat, ha egy barát lábán feküdve - kényelmesen - éppen filmet nézünk? Na és persze, miért ne élvezné az ember a kisgyerekeknek kitalált - nekik óriási - kalózhajót a tábor udvara kellős közepén, ha már van egy lufipapagája? Talán a tábor végére minden lakó őrültnek és gyerekesnek talált emiatt. Barátokat meg persze, hogy nem szereztem. Ki akarna - úgy őszintén - olyan barátokat, akik a legnagyobb problémát körömlakkjuk lekopásának vélnek? Persze hogy kiparodizáltam őket! Miért is ne? Világunk már maga egy paródia, ahogyan az emberek birka mód egymás csapását követve ugyanúgy néznek ki, a vakolat pedig átázott tapétaként hull a padlóra, s ez alatt a maszk alatt egy horrorisztikus film ijesztő karaktere testesül meg előtted. - Egy az, hogy nem vonzó, csak amíg a smink kellően kitart, kettő pedig, hogy rohadtul nem önmagát adja az ember. Tudják, emberek miért magázok? annyira, de annyira el csak cseszve ezeknek a tudata. - Viszont szépen elferdítettem a történetet a való élet ,,személyleírására". Visszatérve, ez a poszt abból az ágyból készült eleinte, ahol az éjszakáimat töltöttem ott, egyel a barátnőm felett, aki nagyon szerette a komolyzenét és az ilyen helyeket, de nem jött oda velem, mert nem érdekelte. Végül itt vagyunk már nyár végén, holott két hónapja már csak rágódom rajta, s azóta már kezdhettem volna akár egy másik posztot is, de azért csak végeztem vele. - Bár az is közrejátszik a hirtelen jött befejezésnek, hogy már nem emlékszem mi történt ott. *** Leszámítva azt az esést, amikor hátrafele lépdeltem a Velencei-tó partján a homokban, és nem vettem észre a mögöttem 5 centire kimagasló betont.

H. Henrietta, BP - 2016. 08. 18.

MegDOBbantó élmények:

  Mint ahogy említettem az első bejegyzésemben, zenélek. Azt viszont nem, hogy pontosan micsodán. Nos -, dobolok. *** Igazán felemelő érzésnek bizonyult már az is, ha a próbákon hibátlanul eljátszottam a darabomat, ám ez, hogy őszinte legyek: ott nem igazán fordult még elő. Csak képzeljétek el, ahogyan a Gyöngy hajú lány c. dalt próbálom megtanulni, és éppen a cintányér / pergő / lábdob kombót próbálom összehozni a zenekar kíséretével, de ekkor szerető igazgatónk, ki ennek a számnak nagy rajongója, beront énekelve, majd azzal a lendülettel ki is megy, én pedig összezavarodva ülök a hangszer mögött, és sóhajtok egy nagyot, hiszen pont akkor nem hibáztam -, egészen odáig. Viszont hogy rátérjek a lényegre:

2016. 06. 08.
Fellépésem dátuma. Első koncertem dátuma. Az első olyan koncertem dátuma, amin - végre hat és fél év után - doboltam. Furcsa, mi? Én sem hiszem el.
A produkció (ha mondhatom így) fantasztikusnak bizonyult. - De hogy mindenről beszámoljak, kezdeném az elején. *** Kazetta visszapörgetés feelingű emlékezés *** A próbákon enyhe fejfájás tört rám. Kellőképp elég volt ahhoz, hogy ne érezzem a legjobban magam. Tanáraim észrevették rajtam a rosszullét jeleit, ám nem igazán törődtek vele -, bár már azt, hogy rákérdezett a tanárok szó-szólója, a ,,mindig szigorú" Esz' Hunor, nagyon megtisztelőnek és egy ritka pillanatnak találtam. Végül elbőgtem magam, mivel a fájdalom túllépte a tűrő-határom. Tényleg, iszonyatos kínok között mentem keresztül. A szemeim vérben forogtak, vörös pírben fürdött az arcom, amin a hideg víz is alig segített, és rettentően szédültem is. Nem kívánom senkinek ezt az érzést, főleg nem fellépés előtt öt perccel, ami a köszöntőbe is jócskán belenyúlt. De a helyem természetesen fennmaradt a ,,színpad" háta mögött, kedvenc srácom, Ferike mellett, akit egy olyan embernek kell elképzelni: Képes hangulatot teremteni egy öregotthonban -, viccet varázsolni a mindig drámai próbáinkba, és intelligenciáját nem múlhatta felül senki. - Viszont róla majd egy másik bejegyzésben kerítek nagyobb figyelmet. Lényeg a lényeg: Őt imádni kell.
Tehát elkezdődött, meg minden egyéb ilyen kezdetleges beszámoló. A soromra vártam, de természetesen a Highway To Hell-re is, amiben Feri dobolt. Eközben See You Again-t énekeltünk a nézők szeme láttára, ,,metál" szimbólumot mutattunk a magasba a leglassabb számok közepén, és ja. Királyul éreztük magunkat -, én pedig kezdtem megfeledkezdni a fejfájásról, ami ha eszembe jutott, újra csak belenyilalt. Végül én következtem... a fejem újra hasogatni kezdett az izgalomtól, a vérnyomásom az egekbe szökött, és atya ég, komolyan 200-250 ember előtt kellett játszanom. És mégsem. Szerencsémre a két énekes, egy fiú és egy lány pont elém állt, így kellőképpen eltakartak ahhoz, hogy a nézők ne lássák: kegyetlenül rosszul érzem magam. De tudjátok mit? Fenomenális volt! Hogy Freddie-t, azaz Fehérvári Gábor Alfrédet, az Eurovíziós Dalfesztivál VALÓDI nyertesét, és egy tiszteletreméltó, igaz humánt -, büszkeséget idézzek: ,,Egy kicsit mind meghaltunk ezen a színpadon, hogy jól teljesítsünk". Nincsenek szavak arra, amiket akkor, s most is érzek a szívem mélyén. Hihetetlen, hogy újra és újra bele tudok szeretni egy olyan hangszer használatába, amit már hat és fél éve ismerek, közvetlen testközelből. *** És természetesen kell egyfajta befejezés, ami az én részemről úgy zárulna: - A meghajlás és egy kiadós hányás után jöhetett a jól kiérdemelt kóla.

H. Henriett(a), BP - 2016. 06. 23.

Blogom kezdetének rózsabimbója:

   Helóka!
Az én nevem H. Henriett, egy ,,a"-val a végén. - Most pedig ki kéne találnom valami bevezetőszöveget, ugyanis ennyivel csak nem zárhatom le az első bejegyzésem.
 Burmából származom (Harry Potter-fanok szemei felcsillanó fényekben pompázhatnak most), ami egy szép ország, de ezt akár nevezhetjük Magyarnak is. Jelenlegi küldetésem: túlélni az utolsó két hetet az egyre inkább - agyi szinten - leépülő osztálytársaimmal, akik legnagyobb örömüket mások cukkolásából nyerik, s ugranak szintet ezzel az ,,Év Parasztja" címmel ellátott létrán. Gondolom ebből már ki is találtátok, hogy nem állok valami jó kapcsolatban velük -, pedig esküszöm, én csak őszintén elmondom nekik, hogy kiben mi hibádzik. De ilyenek az emberek. Nem viselik el a kritikát, ami őszintén szólva: az én számból építőkritikaként távozik. Ám nem csak ,,utálóim" vannak, nehogy azt higgyétek. Ott van például Petra, a legjobb barátnőm, na és a sok talpnyaló, akik mindenben, de tényleg mindenben támogatnak, csak hogy jó színben tüntessék fel magukat a szememben. - Kár, hogy én többet látok ennél. De mindegy is, térjünk ki az én személyes dolgaimra. (Nem mintha eddig nem arról regéltem volna.)
 Egy testvérrel rendelkezem, pontosabban egy nővérrel, akinek a blogom dizájnját köszönhetem. (Ugye, milyen királyul fest?) Ő huszonegy éves, amíg én novemberben fogom tölteni a tizenhatot. Szemem színe nem egyezik meg a hajaméval, ahogyan a legtöbb mai fiatalnak, ugyanis az néhol kék, néhol zöld -, vagy mindkettő - míg a fentebb említett fejtakaróm szemöldökömmel egyhuzamban természetes világosbarna. Meg van már a kép? Írom tovább: - Alacsony termet, úgy 158 centméter magasságban, tömör művészlélekkel. - Rajzolok és zenélek. Öltözékem főbb alkotóelemei a póló feletti kiegészítők, általában sötét színekben - kiemelném a kockás ingeket -, de természetesen a komolyabb, színházba-járós ruhadarabjaimat is szívesen használom a köznapokban. Egyébként a ,,Rómeó és Júlia" a kedvencem, Shakespeare-től, csak hogy ezt is említsem. Csodás volt élőben. Megtekintését a romantika drámába fulladása-szerelmeseinek maximálisan ajánlom. Én vagy két hónapig - sőt, még tovább - dúdoltam a benne elhangzott énekeket. És ha már egy ilyen komoly témánál vagyunk: - jómagam a komolyzenék-szerelmese vagyok. Pelenkás koraimból egyik belém rögzült emlékem az, amikor a recsegős rádióban valamiféle muzsika után kutattam, majd amikor meghallottam a hegedű lágy szólamait, felálltam, s a pillanat táncra kért. De nem sokáig tartott boldogságom. A nővérem, Bernadett, avagy - ahogy most hívom - Lady Bolton (a Trónok Harcából) bebattyogott a szobába, majd megjegyzést tett az idétlen zenei ízlésemre, és kikapcsolta a rádiót. Elsírtam magam, és követelőzni kezdtem. ,,Kapcsold vissza!" - Ám erre nem volt hajlandó, én pedig nem adtam fel. Végül megtört, és én újra boldog gyermek voltam. Mintha misem történt volna, újra táncra perdültem. - És sikeresen elhúztam az első bejegyzésem hosszúságát. Már csak egy valamit kell teljesítenem, és végeztünk: - Hogyan köszönjek el? - Nyilván minden kezdőnek nehéz összehozni egy tökéletes bevezetést, tárgyalást és befejezést... de ki mondta, hogy én kezdő vagyok? Ha jól számolom, öt éve írok, kisebb megszakításokkal. Ezalatt az idő alatt illendő lett volna megtanulnom az ilyesfajta írást, ám eddig - hogy ezt is eláruljam magamról - csak fanfictionökkel foglalkoztam, és nem volt szükség erre. De itt vagyunk. És most búcsúznom kell.

Örvendtem a találkozásnak.
Viszlát legközelebb!

H. Henriett(a), BP, - 2016. 06. 06.