Esős napra virradtunk. A madarak nem csiripeltek, a fákon nem szűrődött át kellemet meleget árasztó napfény, és a fuvar sem bizonyult valami kellemesnek. Bár wasabis falatkákat dézsmálhattam sofőrünk felesége jóvoltából. - Na igen. Azért mégsem volt egy leányálom az odavezető út, s az idő, ami semmiképpen nem akart telni. Utólag is megköszönném a Class FM-nek a megfelelő ember választását, aki Quimby-t kért a rádió hallgatóinak. - Köszike!
Borús napunk tehát a csodás Velencébe vezetett (mármint nem Olaszországba, sajnos), de ettől függetlenül gyönyörű panorámakép látványának lehettünk szemtanúi. Már csak ezért megérte kimozdulni otthonról, nem igaz? Még ha a táborvezetőnk, egyben osztályfőnökünk képes is lett volna a megfelelő címet adni a szálláshelységünkről. - Egyébként nem tévedett sokat. Csak a Széchenyi 113-ról kiderült, hogy valójában csak egy egyszerű 13-mas. *** Szuper. Megérkeztünk. Kiszállhattunk a fojtogató szagú autóból, s miközben friss levegőért kapkodtam, észrevettem, hogy ismerős a környék, ami a szemem elé tárult. ,,Hé, nem itt táboroztak Bookaholicék is?" -kérdeztem a többiektől, mire ők vadul bólogatni kezdtek. Mit ne mondjak, meglepődtem, és egyből nem is volt szükségem arra a tömérdek mennyiségű friss levegőre, amivel már rég megtisztítottam a tüdőmet. És arra, hogy valóban ott volt a 2015-ös YouTube tábor, bizonyítékunk is volt. Bár nem fotóztam le - annak ellenére, hogy folyton nálam van/volt a mobilom, és mindent lencsevégre kapok - az ágyunkon ott voltak, méghozzá az ,,Itt vesztettem el" -, ,,Itt termékenyült meg XY" feliratok mellett az ő - idézőjelben - lábnyomuk is. De természetesen én az emeleteságy tetején aludtam, hiszen nehogy már a tizenöt évem alatt most ne aludjak ott, amikor jócskán volt lehetőségem rá, hisz egy húsz fős szobában összesen négy helyet foglaltunk, csak mert nem volt kedvünk az osztály visszamaradottabb értelmiségű társaságával lógni, és ahogy ők mondták: felzabálni azt a tömérdek mennyiségű műanyag szart (már bocsánat) aminek a fogyasztásának a közelébe sem értünk, pedig mindenki jól tudja, hogy én mennyire szeretem a bendőmet. *** Az utunk, ottani eltöltött napjaink első számával a tóra vezetett. Mondanom sem kell, elképesztően jól éreztem magam, már csak azért is, mert ingyen lángost kaptunk a tanárainktól, ráadásul az olyan finom és laktató volt, hogy azt hittem: a felénél feladom. - Pedig én aztán sokat eszem - ezt már az előző bekezdésben is említettem. És hm... mi az a csodás hely ott a távolban? Zene szól, és még szökőkút is van az ottani téren. Imádom a zenét és a szökőkutakat. Menjünk oda! - rángattam a legjobb barátnőm vállát. Őt bár nem nagyon érdekelte a dolog - végül is, elvileg nagy komolyzene rajongó, és jaj, ő nagyon szereti az ilyen helyeket, egyem a szívét - engem lekötött. Ültem pár percig, nézelődtem, de a magányt megunva visszabattyogtam az Ő magányába, csak hogy ne lássam már a kegyét olyan szomorkásnak. *** Otthon, mikor már a környéket is felmértük, ráadásul a szobánkat is kedvünk és ingerünk szerint berendeztük, kimentünk ,,egy szál friss levegőt szívni" a csapattal, majd vissza a tóra, ahol ugyanis bevásárolhattunk pár dolgot magunknak az estére, vagy a következő napokra. - Ki hogy bánt a pénzzel. - Persze mire visszaértünk, a szobánk rendezete valahogyan visszaállt az eredeti állapotába. Miért? - kérdeztem nagy bőszen. Hát azért, mert! - Mindent értek.
Szóval igen, mint kiderült: a tábor tulajdonosa 25 éve dolgozik ott, és valójában imádja a gyerekeket - amit mi természetesen nem hittünk el, hiszen ki tenné, ha egy olyan kiöregedett nőt látna, akinek mindig morcos az arca, sugárzik belőle a szigor, és még be is szólogat a lakóknak? -, na és persze mára már nem bízik meg a gyerekekben, akik megkérdezik, hogy átrendezhetik-e a szobát, mert volt rá példa, hogy... nos, ezt nem igazán tartották be. - Na de mi itt a gond, kérem? Huszonöt éve ott állnak a bútorok, ráadásul olyan helyzetekben, hogy közlekedni nem lehet tőlük? Mert nem lehetett. Az én emeletes ágyamra úgy lehetett csak felmászni, ha felléptél a lenti ágyra, majd egy ablak előtti asztalra, amiről végre elérted a létrát, majd még onnan a fenségterületedre mászhattál, és a lefelé vezető utad vagy ugyan ez volt fordítva, vagy pókemberesdit' játszva kijátszottad a rendszert, és a korláton áthajolva ugrottál le onnan, valami idióta pózban, hogy ne essen bajod közben. - Ha ennek az öregasszonynak kellett volna ilyen környezetben élni, vajon meddig bírta volna? Mert hogy huszonöt évig biztosan nem ott éldegélt a faházakban, az is biztos. *** Viszont hogy ne csak panaszkodjak: egyébként egész megbarátkoztam ezzel az assassin élettel. Volt egy felfújható lufipapagájom, ami a létrám mellett őrizte a területem, és egy jó asztalom, amire bármikor dobálhattam a holmimat, mert tudtam, hogy nem esik olyan nagyot, minthogy a földre dobjam, aztán reggel azt keresgéljem a többi ágy alatt. *** Az eltöltött napjainkat tehát sok-sok pihenéssel töltöttük el ott. Ugyan néha már pangott a tüdőnk friss levegőért, de miért hagyjuk el az ágyunkat, ha egy barát lábán feküdve - kényelmesen - éppen filmet nézünk? Na és persze, miért ne élvezné az ember a kisgyerekeknek kitalált - nekik óriási - kalózhajót a tábor udvara kellős közepén, ha már van egy lufipapagája? Talán a tábor végére minden lakó őrültnek és gyerekesnek talált emiatt. Barátokat meg persze, hogy nem szereztem. Ki akarna - úgy őszintén - olyan barátokat, akik a legnagyobb problémát körömlakkjuk lekopásának vélnek? Persze hogy kiparodizáltam őket! Miért is ne? Világunk már maga egy paródia, ahogyan az emberek birka mód egymás csapását követve ugyanúgy néznek ki, a vakolat pedig átázott tapétaként hull a padlóra, s ez alatt a maszk alatt egy horrorisztikus film ijesztő karaktere testesül meg előtted. - Egy az, hogy nem vonzó, csak amíg a smink kellően kitart, kettő pedig, hogy rohadtul nem önmagát adja az ember. Tudják, emberek miért magázok? annyira, de annyira el csak cseszve ezeknek a tudata. - Viszont szépen elferdítettem a történetet a való élet ,,személyleírására". Visszatérve, ez a poszt abból az ágyból készült eleinte, ahol az éjszakáimat töltöttem ott, egyel a barátnőm felett, aki nagyon szerette a komolyzenét és az ilyen helyeket, de nem jött oda velem, mert nem érdekelte. Végül itt vagyunk már nyár végén, holott két hónapja már csak rágódom rajta, s azóta már kezdhettem volna akár egy másik posztot is, de azért csak végeztem vele. - Bár az is közrejátszik a hirtelen jött befejezésnek, hogy már nem emlékszem mi történt ott. *** Leszámítva azt az esést, amikor hátrafele lépdeltem a Velencei-tó partján a homokban, és nem vettem észre a mögöttem 5 centire kimagasló betont.
H. Henrietta, BP - 2016. 08. 18.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése